Az eslő öröm, ami azzal járt, hogy találtam munkát - nevezetesen postás leszek - tegnap, mint egy gonosz kis pillangó tova szállt. Az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. A probléma azzal kezdődött, hogy kiderült 11-kor kell kezdeni. Upsz. A szombati napomnak máris lőttek, és a szerdai gyerekmegőrzés sem lesz éppen egyszerű. De akkor most mit csináljak?
Jártak a fogaskerekek a fejemben, de az egyetlen dolog, amire jutottam, hogy az ész bizony bajjal jár, ha meg nincs az még többel. Miért hittem én, hogy 8-tól van a munka? Miért gondoltam, hogy mindössze csak 10-11-ig? Én vagyok hülye, vagy mi történt?
P kiabált, toporzékolt, és nem értette. A baj az volt, hogy én sem. Megoldást sem láttam semmit. "Hívd fel őket, kérdezd meg, hogy mi történt?" Nem akartam. Nagyon nem. Az egész kezdett írtóra kínossá válni. Végül fél óra bőgés után - ezt én produkáltam, és magam sem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan miért is tettem - felhívtam a férfit, M-et, hogy miért hittem én, hogy 8-tól van a munka. Mondta, hogy ő nem tudja, de ne telefonon beszéljük meg, menjek be ma reggel.
Mondanom sem kell, hogy nagyon nyugtalanul aludtam és az egész reggelt ebben a nyugtalan állapotomban töltöttem. (Az egész reggel, az 8-ig értendő, amikor is a találkozóm volt M-mel, és amúgy is csak 6-kor keltem fel. Aztán 7:15ig feküdtem az ágyba és próbáltam magam megnyugtatni, siekrtelenül.) A nyugtalanság nem volt alaptalan. A félreértések sorának a tegnap megtudott információkkal még nem lett vége. Kiderült, hogy nagy valószínűséggel nem lehet a munkát amúgy sem du. 3 óra előtt befejezni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekmegőrzésnek mindennapra lőttek. Teljes pánik nálam, már ott voltunk, hogy akkor viszlát, és nincs szerződés. Csakhogy az erkölcsi bizonyítványt már megkértem, mert azt mondták, azt még a munka kezdés előtt meg kell kérni. Ez 30,05€. Ha nem dolgozom, természetesen nem térítik vissza. M és a kollégái, nagyon segítőkészek voltak. Keresték a megoldást, és végül úgy látszik, találtunk egyet. Kevesebb órában - kevesebb fizetésért - de végül mégiscsak úgy látszik tudnak alkalmazni. Úgy, hogy a gyerekeket is fel tudom szedni az iskolából. Úgy, hogy a szombatnak továbbra is lőttek.
A szívem szakad meg, ha a szombatra gondolok. Nem mintha olyan szuperjó órákat tartottam volna a magyar iskolában, de mégis csak valami olyat csináltam, amit szeretek. Az egyetlen dolog, ami vígasztal, hogy az európai iskolát nem kell feladnom. Hétfőn továbbra sincs posta.
Tudom, hogy én voltam felelőtlen. Nem jártam utána kellőképpen a dolgoknak. Mégcsak nem is nagyon foglalkoztam vele. Annyira biztos voltam abban, hogy ez így tökéletesen fog passzolni mindennel... (Persze nem volt teljeskörű a tájékoztatás, de néma gyereknek anyja sem érti a szavát - én sem kérdeztem eleget.)
Most már nem tudom visszacsinálni. Örülnöm kell a ténynek, hogy már van két bejelentett részmunkaidős munkám. Ez a második, a posta nem fizet olyan jól, de lényegtelen. Mint tudjuk nem ez számít. Nekem munka kell. Minél több bejelentett munkaidővel.
Egy hónap. Ennyi a próbaidő. Áprilisban még simán mondhatják, hogy nem kellek nekik. Ennyi macera után, amit okoztam nekik, nem is csodálnám, ha megtennék. De mostantól nagyon fogok igyekezni, hogy ez ne történhessen meg.
Azért valahol vicces a dolog. Mindig azt gondoltam, hogy azok, akik túl sokat gondolkodnak mindig újabb és újabb problémákat állítanak fel maguknak és ezzek a saját életüket, boldogságukat akadályozzák. Most pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy az eddig tökéletesnek hitt módszerem - sódródni az árral - pont olyan problémákat szül, sőt talán még többet is.
Itt az ideje felnőni, és belátni, néha nem árt használni az eszemet is. Vagy ha mást nem legalább a helyét. Így elkerülhetem azt, hogy olyan álmokat dédelgessek, mint amilyen ez is volt. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése